Szereted a komolyzenét? Nem? Akkor szereted.
Domoki Soma írása
1913-at írunk, a párizsi műkedvelő közönség hömpölyög befelé a Théâtre des Champs-Élysées átadóünnepségére. Mindenki az est fénypontjáról, Stravinsky híres Tavaszi Áldozat című balettjéről beszél.
Még fel sem gördül a függöny, amikor a közönségben többen nevetni kezdenek. A zene valami egészen szokatlan, egészen elviselhetetlen a széphez szokott fülek számára. Néhányan máris felháborodnak, pedig még nem is sejtik, mi vár rájuk. A bohémabb fiatalok ellenben felkapják a fejüket az első hangokra, és máris eldöntik, hogy nekik márpedig tetszeni fog a dolog. Hiszen olyan polgárpukkasztó, hogy csakis nagyszerű lehet.
Megjelennek az első táncosok, a tavasz hírnökei. A közönség konzervatívabb tagjai nem nevetnek már: változatos szidalmakkal illetik a koreográfust, néhányan távozni készülnek. Ahogyan nő a felháborodott lárma, a színpadon is zajlanak az események. Pogány vének ülnek körben, középen pedig egy fiatal leány táncolja halálra magát, hogy kiengesztelje a tavasz istenét. A maradi arisztokraták fújolnak, kiabálnak, hogy azonnal vessen valaki véget ennek a borzalomnak. A "bohémok" őrjöngenek az élvezettől, hogy a maradiaknak ilyen emlékezetes perceket szerzett valaki.
És itt jön a gond: a két tábor egymásnak esik. Először egymást szidják, majd ütik, ki dühből, ki pedig csak "pogózásból", majd ahogyan gyűlnek az indulatok, minden mozdíthatót hajigálni kezdenek, először egymás fejének, azután a színpadra. Székeket, lámpákat, fogasokat. A maradiak szét akarják verni ezt a felháborító előadást, a bohémok be akarnak szállni a botrányba.
A zenekar tovább játszik, bár sokat nem lehet belőlük hallani, a táncosok is ropják tovább rendületlenül, hiszen fel lettek készítve a botrányra. Nekik is szenvedés a mai este, ők a zenét okolják a kudarcukért, a zenészek pedig a szörnyű tánckoreográfiát.
Kis idő elteltével megjelenik a rendőrség, elvisznek úgy negyven embert. A többiek, akik nem akarnak ma zárkában éjszakázni, jó kisfiú módjára visszaülnek, és úgy tesznek, mintha élveznék. És, valami csodával határos módon - a korabeli beszámolók tanúsága szerint - a végére tényleg élvezni kezdik. Mire vége a darabnak, már meg is kedvelik a művet.
Néhányan. Mert a többség az est végeztével felháborodva távozik, és odakint már újra ki merik nyitni a szájukat. Egymás szavába vágva szidják a darabot, a zeneszerzőt, a koreográfust, a táncosokat, a történetet, a legválogatottabb kifejezésekkel illetve.
Nem is sejtik, hogy maga a zeneszerző várja őket odakint, lefüggönyözött hintójában ülve. Ahogyan sorban haladnak el mellette a felháborodásuknak hangot adó sznobok, ő csak finoman elmosolyodik, és ennyit mond:
Sikerült.
A koreográfus szintén elégedett, hiszen ő már előre megparancsolta a táncosoknak: vigyék végig az előadást, bármi is történjék. Arra talán ő sem számított, hogy táncosai feje fölött komplett bútordarabok fognak elrepülni a színpadon, de láthatóan elégedett volt a dologgal. Amikor a zavargásokról kérdezik, szó szerint ennyit mond:
"Pontosan, amit akartam."
Érdekes história, amit, ha a korabeli sajtó színezett is egy kissé, biztosan megtörtént. És mi a tanulsága? Azt döntse el ki-ki maga. Döntse el azt is egyúttal, hogy ki lenne ő a történetben. A maradi székdobáló? A bohém, aki nem bír magával, és nézőtársai fejét kezdi ütemre püfölni? A csendben ülő, de a verekedésen jól szórakozó öregúr a hátsó sorban? Vagy maga a zeneszerző? Érdekes önismereti teszt lenne.
Az én gondolatom a történtekkel kapcsolatban: a műalkotás céljának ismerete nélkül hiába fejezed ki a véleményedet, sosem tudhatod, hogy nem áldozat vagy-e. A maradi arisztokrata, aki felháborodva viharzott ki a Tavaszi Áldozat bemutatójáról, vagy székét a zenekarba hajította, igazán meg akarta szabadítani a világot valami rossztól. Észre sem vette, hogy statisztát játszik az eseményekhez. Amikor tíz évesen az osztályoddal balett előadásra vittek titeket, és te végigszenvedted valahogyan, és a végén közölted a tanárral, hogy ez bizony szar volt, a tanár pedig beírással fenyegetett, talán a te véleményalkotásod volt a zeneszerző vagy a koreográfus célja. Talán az eszköze voltál, talán a felháborodott puffogásod még a mű részét képezte.
Mellékes felvetés, hogy talán nagyban is működik ez a gondolatmenet: bármilyen folyamat, ami téged elsodor, amiben valami ellen ágálsz, legyen az politika, vallás vagy kultúra, nem éppen felhasználja-e a felháborodásodat? Érdekes kérdés.
Talán, ha a legnagyobb hangadó vagy valami ellen, egyúttal a legnagyobb áldozat is vagy? Néha bizonyára így van, és ha valaki tudja ezt, máris jobban átgondolja, hogy miről és mennyire alkosson markáns véleményt. Talán. Mindenesetre jusson eszedbe ez a gondolat legközelebb, ha kedved támad meghallgatni a Tavaszi Áldozatot. És ha lehet, te magad ne legyél áldozat.
Szerző: Domoki Soma Levente
Cikkünk folytatásában meglátogatunk még négy országot, ahol még az ott élők sem tudják teljes bizonyossággal eldönteni, hol a csudában is vannak.
10 +1 ország, amelyik rosszul választott kontinenst
Az előző cikkben beszéltünk arról, hogy miért buknak a férfiak a szőke (és a fiatal) hölgyekre, és arról is, hogy hogyan játszották ki a nők az emberi evolúciót. Ma pedig megnézzük az érem másik oldalát, és megkeressük a választ arra, hogy valóban az idősebb és gazdagabb férfiakra buknak-e a nők.
Az előző részben azzal fejeztük be, hogy a középkor végére a gyógyszertárak és a kocsmák legnépszerűbb termékei a röviditalok lettek. Az új találmány, a lepárló - vagy ahogy ma ismerjük: a pálinkafőző - egész Európában tért hódított, és literszámra főzték vele a konyakot. Miközben az alkimisták még mindig az örök élet vizét keresték, az...
Az ókor bölcsei számos feljegyzést hagytak ránk arról, hogy valamilyen módon látták vagy érzékelték az ötödik elemet. Ezek egyike volt a borpárlat első megfigyelése. Mivel a bornak - ahogyan akkoriban tudták - varázslatos ereje van, és maguk az istenek is szívesen fogyasztják, joggal feltételezték, hogy ebben az italban ott rejlik az ötödik elem,...
Tudjuk, hogy az őskori civilizációk hanyatlása előtt már számos helyen álltak csillagvizsgálók, és az univerzum megismerésének módja sokkal inkább volt tudományos, mint vallási megközelítésű. Valószínűleg - a későbbi görög filozófusok gondolkodásából kiindulva - már a bronzkori nagy kultúrákban felüthette a fejét a gondolat, hogy kell lennie egy...
Kevesen tudják, hogy Európa történetében volt egy hatalmas és rejtélyes törés. Egy olyan szintű apokalipszis, amit manapság csak filmekből ismerhetünk.