Őszintén mondom, sohasem értettem a szexuális szelekciót. Tudod, arról van szó, hogy a díszes tollú pávakakasok jobban tetszenek a tojóknak, ezért mindig ők jutnak könnyebben párhoz és így nekik lesz több utóduk. Végül aztán minden generáció egyre díszesebb lesz és párezer év után meg sem tudnak fordulni az állatkert kifutójában. Na meg persze a létező összes ragadozó messziről kiszúrja és tutira el is kapja őket, tehát a díszes tollú egyedeknek inkább eltűnnie kellene, nem pedig elterjednie. Már ha igaz az evolúcióelmélet.

Nyugi, ha te sem érted, miért jó ez a páváknak, nem vagy vele egyedül. A pávakakas tollazata szinte szó szerint az őrületbe kergette magát Darwint is, aki nem félt bevallani, hogy fogalma sincs, miért terjedhet el az elvileg tökéletesen működő evolúcióban egy ilyen borzasztóan értelmetlen tulajdonság.

Darwin ellenzői pedig örömmel emlékeztetnek is erre, mondván: a páva ilyen színesen tetszett a teremtőnek és kész. De a helyzet nagyon hasonló a madarak nagy részénél és sok emlősállatnál is. Elég a fácánkakasra gondolni. Ezt simán észreveszed, és tutira el is találod a puskáddal, amikor felröppen. A díszes tollú fácánkakas tehát nem adja tovább olyan sok utódnak a génjeit, mint a rejtőzködőbb, kevésbé hivalkodóbb. Vagy mégis?

Nézzünk egy-két hibás magyarázatot a hímek hivalkodó megjelenésére:

Először is, amikor a fácánkakas felröppen, a ragadozó őt veszi üldözőbe, és akár elkapja, akár nem, a fészekről elterelődik a figyelme. Ezért a tojó és a gyerkőcök tutira életben maradnak, és így a díszes fácán önfeláldozása több utódot eredményez.

Ez persze nem igaz. A több utód sokkal jobban összejön annak, aki minden évben fel tud nevelni egy fészekaljat, ráadásul az önmagát feláldozó fácánapuka jövő héten már nem tudja elterelni a ragadozó figyelmét, így az ő elejtése után a tojó és a fészek következik.

Másodsorban, azt szokták mondani: a díszes toll, a hosszú farok kényelmetlen és veszélyes, de egyszerűen ez tetszik a tojóknak és kész. Nincs mit tenni, a díszes kakasok élete csupa veszély, rendszeresen el is kapják őket a ragadozók, de akkor is nekik van nagyobb esélyük az utódnemzésre. Így működik a szexuális szelekció - a tojók a fejükbe vesznek valamit, és ha eléggé elszántak, még magát a faj evolúcióját is képesek irányítani. Méghozzá rossz irányba.

Ez sem igaz természetesen. Gondoljunk bele: ha a díszes kakasok nagyobb eséllyel elpusztulnak, hiába tetszik a sziporkázó tollruha a tojóknak. Mert akkor is annak az egy-két tojónak lesz több utóda, aki beérte az egyszerűbb tollú kakassal. Szépen mindketten megbújnak a fűben, a díszestollúak fészkeit meg hadd zabálják fel a ragadozók. Márpedig, ha azok a tojók nevelnek fel több gyerkőcöt, akik beérik a sima kakassal, valószínűleg az ő gyerekeik is beérik majd a sima színváltozattal és a díszes pávák és fácánok egy idő után ritkák lesznek, majd el is tűnnek.

Akkor mégis mi a magyarázat? Miért jelenhet meg és maradhat fent, sőt, miért lehet ennyire elterjedt egy tulajdonság, aminek látszólag semmi értelme? Darwin tévedett? Nincs is evolúció?

Nyugodj meg, evolúció nagyon is van, és az orrod előtt zajlik, majd erről is kaptok egy cikket valamikor. De nézzük most csak magát a szexuális szelekciót és a feltűnő megjelenésű hímeket. Mi értelme van ennek az egésznek?

A Leideni Egyetem oktatója, Dr. Maurijn van der Zee árulja el nekünk a nagy titkot, ami annyira evidens és egyszerű, hogy nem is értem, miért nem jutott magamtól eszembe tízévesen, amikor először gondolkodtam el a páva díszes farktollain.

Akárcsak az állatok, az ember nőstényei is előnyben részesítik az "életrevalóbbnak" tartott hímeket. Egy férfi, ha ért egy-két dologhoz és ki van rittyentve, még ma is, a világ nagy részén, kívánatosabb partnernek számít, mint egy pocakos, szemüveges doktoranduszhallgató, bár ez utóbbi könnyen pótolja a fizikai hiányosságokat a státusz és az intelligencia értékes és bizonyító erejű jeleivel. Merthogy a férfi folyton bizonyít: okos vagyok, ügyes és simán eltartanék akár tíz gyereket is, van hat diplomám, de ha otthon eltörik egy vízcső, nem kell kihívni a szerelőt, hiszen gond nélkül megoldom. Intelligensen elkerülök minden konfliktust és csendesen az irányításom alatt tartom az érzelmeimet, de persze ha egy tolvaj kikapja a retikült a nőstényem kezéből, akkor simán lekaratézom anélkül, hogy megizzadnék. No nem a nőt, hanem a tolvajt.

A nősténynek ellenben nem kell bizonyítani az égvilágon semmit - legyen szép és mindig hajlandó két dologra, amiből az egyik a főzés. És hiába is próbál ennél többet bizonyítani a párjának. Sok esetben a hím így is mennyiségre megy, és igyekszik a lehető legtöbb nősténnyel párba állni.

És ha bármelyik nem képviselője besokallna ettől, hát ne a párját hibáztassa. Mindkét félnek nehéz, és ennek bizony evolúciós oka van.

A legtöbb állatnál ugyanis az utódok gondozása többnyire VALAMELYIK félre hárul. Ez mondjuk legtöbbször a nőstény/tojó, de van azért sok kivétel, például a dinoszauruszoknál ez teljesen fordítva volt. A munkamegosztás minden esetben hasonló és nagyon praktikus módon alakul: az egyik nem képviselője a gyerekekkel marad, a másik pedig eljár "otthonról" és ellátja őket élelemmel. Így aztán az egyik félnek nincs lehetősége arra, hogy több partnerrel hozzon létre utódokat egy szezonon belül. A másik (utódnevelés tekintetében nem helyhez kötött) fél pedig sok fajnál egyszerűen annyi partnerrel áll párba, amennyivel csak lehetséges.

A "szabad" fél ezért nem szorul rá a válogatásra. Ha lehetséges partnerre talál, nem sokat tépelődik, hanem minél hamarabb szerét ejti az utódnemzésnek, aztán a nagy számok törvénye alapján biztosan lesz néhány életképes fészekalj. (Uraim, ne tessék ihletet kapni, nálunk a kulturális evolúció rendesen átírta a szabályokat.) A helyhez kötött fél azonban ezt nem engedheti meg magának. Neki egy szezonban csupán egyetlen partnerrel kell összeállnia, és ha az nem jó genetikai állománnyal rendelkezik, akkor egy teljes évet kell várni az újabb lehetőségre.

Hát pontosan ezért van az, hogy a legtöbb fajnál a nőstények válogatnak, a hímek pedig teszik nekik a szépet. Mert a hímek megelégednek az átlagos nősténnyel, miközben a nőstények kedvükre válogathatnak, és ez a válogatás kötelességük is, ha a lehető legéletképesebb utódokat akarják világra hozni. (Hölgyeim, most Önöket kell letörnöm, az a fránya kulturális evolúció már ilyen téren is közbeszólt.) És ezért van az, hogy a hímeknek minden áron bizonyítaniuk kell. Férfiként a lehető legtöbb női lénynek kell tudtára adnunk, hogy a fajtánk legkiválóbb tagjai vagyunk.

De hogyan bizonyítsuk ezt?

Bár az ember nőstényei manapság többnyire a stabil lelkiállapotú, családszerető hímeket részesítik előnyben (a fenegyerekeket meg elnézegetik a mozivásznon), az állatvilágban a hímeknek legtöbbször azt kell bizonyítaniuk, hogy minden helyzetben ők élnek túl a legjobban. Aki könnyen túlél egy gazdag búzamezőn, azzal még nem bizonyítja, hogy egy ragadozóktól hemzsegő, ellenséges területen is életben maradna. De hogyan bizonyítsák ezt szegény pávák, fácánok és hasonlók? Hát éppen erre találták ki a díszes farktollakat és egyebeket.

Gondoljunk egy egyszerű példára: ha lábsúllyal a bokádon is lefutod ugyanazt a távot, mint a többiek lábsúly nélkül, akkor te vagy a legkeményebb és legéletrevalóbb hím. Ha kelta vagy indián harcosként a csatából nyertesen mész haza annak ellenére, hogy színes fejdísszel és testfestéssel ékesítve, üvöltve hívtad fel magadra az ellenség figyelmét, akkor minden bizonnyal te vagy a legkeményebb, és te leszel a törzsed hőse, akire minden nő vágyik.

Hát ennyi. Ezt a célt szolgálja a díszes tollruha. Ékes bizonyítéka annak, hogy az adott hím a nehézkesebb mozgás és a rosszabb álcája ellenére is könnyedén túlél. Ezért választják a pávatojók a díszesebb farkú hímeket. Mert azok a hímek itt vannak, pedig mindent elkövettek, hogy provokálják a ragadozókat. Ők a csoport legnagyobb sztárjai, akik a díszeik ellenére is elkerülik a ragadozókat, és akik nem bújnak el a területükre áhítozó ellenséges hímektől. Őket választja a legtöbb tojó, méghozzá nagyon helyesen, mert a populáció csupa kiváló képességű egyeddel gyarapodik. És ennek a látványos bizonyítási vágynak az eredménye lett az, ami még magának Darwinnak is fejtörést okozott.

Hát ma megint nem sikerült megcáfolnunk az evolúciót, de mindenképpen fogunk még tenni rá egy-két élvezetes kísérletet. Fogunk még beszélni az intelligens tervezés elméletéről is, ami gyakran lázba hozza a kétkedőket, és ami a történelem egyik legnagyobb pereskedését eredményezte.

Szerző: Domoki Soma Levente

Válogass és művelődj a többi írásunkból: