Az előző részben azzal fejeztük be, hogy a középkor végére a gyógyszertárak és a kocsmák legnépszerűbb termékei a röviditalok lettek. Az új találmány, a lepárló - vagy ahogy ma ismerjük: a pálinkafőző - egész Európában tért hódított, és literszámra főzték vele a konyakot. Miközben az alkimisták még mindig az örök élet vizét keresték, az átlagpolgárok tömegesen váltak az alkohol rabjává, és a gyógyszerkészítésre tervezett lepárló feltalálása eleinte többet ártott, mint használt.

A konyak (helyesebben mondva a brandy) készítésekor az alkimisták különböző gyógynövényeket kevertek a borba, kinyerve ezeknek a növényeknek az éterikus esszenciáit. Hittek abban, hogy ezek a párlatok tartalmazzák a növények lelkét, pontosabban az éteri világból érkező gyógyító erejüket materializálják. A kísérleteik a legtöbb esetben igazolták az elképzeléseiket: a gyógynövényes párlatokat fogyasztó betegek sok esetben látványos gyógyuláson mentek keresztül, ami igazi áttörés volt a középkor babonás/vallásos gyógyászatához képest.

Az első kísérleti gyógynövények között volt a boróka is, ami már az ókorban fontos növénynek számított. Az ókori görögök borban áztatták ezt a növényt, és hamar felismerték, hogy az így kapott ital fogyasztásával könnyebben megelőzhetnek és átvészelhetnek bizonyos betegségeket. A tudásuk nem veszett el, a középkori kolostorokból maradtak fent feljegyzések arról, hogy borókát kivonatoltak, természetesen csak áztatással. Most, hogy az új szerkezettel a boróka esszenciáját is kinyerhették, egyszerre több helyen kezdtek el belőle párlatot készíteni.

Eközben, ahogyan az előző cikkben is említettem, néhány takarékos alkimista elkezdett bor helyett sört lepárolni, mivel ez olcsóbb volt, és így feltalálták a vodka egy kezdetleges formáját. Mondanom sem kell, ez megint nagy sikernek örvendett az átlag fogyasztók körében, és a városok utcáin sorra nyíltak az újabb kocsmák. Az új élvezet különösen Hollandiában jött divatba.

Képzeljünk el egy különösen rossz ízű vodkát: na ennél pocsékabb íze volt akkoriban a holland kocsmákban kapható legkiválóbb gabonaszesznek. Így aztán az tudott többet eladni ebből a borzadályból, aki egy kicsivel finomabbra készítette a többi gyártónál. Hiába volt tehát a borókának bizonyított gyógyhatása, nem emiatt jött divatba: egyszerűen csak a szörnyen rossz ízű gabonaszeszt kezdték ízesíteni vele, hogy könnyebben eladhassák. A dolog persze megint túl jól sikerült: a hollandok tömegesen és napi szinten fogyasztották, sőt, a katonáknak is a borókás alkohol-fejadag segítségével próbáltak kellő erőt adni az ütközetekhez. Akkoriban még nem volt neve ennek az italnak, egyszerűen borókának (genever) nevezték.

És ekkor jött az áttörés, ami elindította a gint a világhódító útján.

Az 1600-as évek végén aztán holland származású király ült Anglia trónjára, aki szívből utálta a franciákat. Nem kellett sokat agyalnia, hogy kitalálja, mivel gyengíthetné legkönnyebben a francia gazdaságot: a finom és népszerű francia bort és brandyt adóztatta meg olyan szinten, hogy senkinek ne érje meg azt Nagy-Britanniába exportálni. Persze, hogy ne maradjanak jóféle szeszesital nélkül a britek, a házi alkohollepárlás adóját közel nullára csökkentette. Ez azért is volt fontos lépés, mert a legrosszabb minőségű gabonákat így nem kellett kidobni, hanem bárki készíthetett belőle hihetetlenül rossz ízű és szörnyen káros vodka-szerűséget. Ezek annyira rosszak voltak, hogy még saját készítőik sem bírták elviselni őket. Meg kellett tehát próbálni feldobni valamivel ezt a "jóféle" angol vodkát.

Erre a legjobb választás a kellemes aromájú és kifejezetten egészséges boróka volt (itt rövidült a holland "genever" szó az angolban ginre), de hamar kialakult az a szokás, hogy más fűszerekkel is igyekeztek árnyalni az ízén. Persze ahány ház, annyi szokás, és ez tette a gin "evolúcióját" a legsokszínűbbé a párlatok között. Ahogyan egy-két bevált ötlet országosan elterjedt, közben néhányan igyekeztek maguknak megtartani az összetevőik titkát, de persze alapul ők is a számos háznál bevált növényeket választották. Így alakult ki az, hogy vannak a ginnek bizonyos alapfűszerei, míg egy másik csoport opcionális, vagyis sokan használják, de nem kell kötelezően beletennünk a saját ginünkbe.

Voltak itt is persze kivételek: egy-két elvont művész rengeteg fűszert tett a ginbe, vagy éppen nagyon ritka dolgokat. Ezek között volt jónéhány vakvágány (például a zsírról hamar kiderült, hogy nem lesz valami népszerű gin fűszer), de néhányat azóta is használunk (például az akkoriban még igen nehezen beszerezhető citrusféléket).

Miközben a legszegényebb rétegek hatalmas mennyiségű, iszonyatosan rossz gint fogyasztottak, a leggazdagabbak a különleges fűszerezésű, jó minőségű változatokat keresték, és a gin főzésének művészete az alkoholos italok történetében először igazán magas gasztronómiai érzéket követelt meg.

És, figyelem, (dobpergés)… a ginnek köszönhetjük a történelem első karácsonyi vásárait. Mert akkoriban, telente, amikor az idő igazán hidegre fordult és a Temze befagyott, a londoniak elbújtak a házaikban, és a városra csend és sötétség borult. Így ment ez évszázadok óta, de most valami megváltozott.

Mert a kandalló előtt kuporgó polgárokat csak egyvalami csalhatta ki onnan. A forró, fűszeres gin illata. Az elszántabb kereskedők ilyenkor sátrakat állítottak a Temze jegén, és szamovárokban melegen tartott gint mértek ki a kézen fogva sétáló pároknak. Persze a gyermekeket nem csábíthatták oda ginnel, ezért egyre több pavilonban jelent meg az édes, fűszeres és gyümölcsös kenyér, a mézeskalács őse. Egy-két tél elteltével a londoni polgárok már egyenesen várták a téli vásárokat, ahol évről évre egyre több árus és vásárló fordult meg.

A gin pedig annyira része lett az európai kultúrának, hogy a későbbi betiltásakor a polgárok sűrű tömegekben vonultak ki az utcára. De tudjátok mit? Erről majd talán legközelebb mesélek nektek.

A cikksorozat szerzője: Domoki Soma Levente